zöldfok szabadidiősport egyesület: szeptember 2007

Az alábbiakban Üveges István alias Pittike igazán élvezetes élménybeszámolóját olvashatjátok a 2006-os Frankenjurai mászóélményéről. Igaz tavalyi történet, de nem veszít semmit értékéből. Pisti köszönjük, hogy megosztottad velünk élményeidet ! Csak erős idegzetűeknek!!! (szerk.)

A cikket írta: Üveges István

Az utazás...

A tél vége felé David nevű haverom Írországból küldött egy emailt, hogy akarok e menni valahova mászni a nyáron, mert esetleg mehetnénk együtt. Egyből fellelkesedtem, hogy persze, hogy akarok, írtam is neki, hogy rendben, gondoltam, majd körbenézek tavaszig, hogy hova kellene menni. Két nap múlva David ismét írt, hogy rendben, akkor menjünk Frankenjurába. Nekem a Dolomitok, Ceüse, esetleg valami mediterrán hely lebegett a lelki szemeim előtt, Németország, és azon belül Frankenjura pont az a hely volt, ahova egyáltalán nem akartam menni. Végül is mindegy, gondoltam, és elkezdtem magamnak bebeszélni, hogy jó lesz az a Frankenjura. Ez olyan jól ment, hogy a tavasz végére már kifejezetten örültem neki, hogy oda megyünk. Közben beszéltem néhány barátommal, hogy esetleg mit szólnának a nyáron Frankenjurához, mert nem volt túl nagy kedvem egyedül utazni, de különösen a magas repülőjegy árak vagy a hosszú buszozás aggasztottak, ami után még kocsit is kell bérelni, ha mászni is akarunk. Természetesen senki nem akart Németországba menni, de kaptam néhány jó tanácsot, hogy talán meg kellene gondolni azt a Frankenjurát, meg hogy arra még edzeni kellene egy keveset, legalább egy évet, kifejezetten ujjerőre, ha csak nem vagyok elég jó az egyujjas húzódzkodásban, és hát abban pont nem vagyok elég jó, szóval elbizonytalanodtam kissé. Ekkor már nyár eleje volt, közben David küldött még néhány emailt, hogy ő már lefoglalta a repjegyet, három hétig marad, és menjek el Münchenig, ott a vasútállomáson vegyek egy bayern ticketet Bambergig, 19 euró, mert ott fogunk lakni egy Jana nevű lányismerősénél, majd néha ő is jön velünk mászni. A három hét miatt még jobban elbizonytalanodtam, maximum két hétre volt pénzem, de hát Davidnak megígértem, hogy megyek, mit fog ott csinálni nélkülem, nem akartam átverni, és ezzel a lendülettel végignéztem az összes fapados járat honlapját, beleértve az AsiaAir, meg BombayAir weboldalait is, mert természetesen ekkor már minden jegy le volt foglalva Budapestről Münchenbe vagy olyan drága volt, mint a többi légitársaság jegyei. Ekkor jött a képbe Attila nevű barátom, aki olyan rendes, hogy van neki egy kamionos cége, és egyik nap fent voltam nála, megnéztem egy újabb Chilei fapados járat honlapját, ami az Andokba indít gépeket, hogy hátha, miközben fél füllel Attilát hallgattam, hogy Peti már nem fér be a Márkék kocsijába, és lehet, hogy nyáron az ő egyik kamionjával megy Dél-Franciaországba. Egyből elfelejtettem az Andokot, és megkérdeztem tőle, hogy nincs véletlenül egy kamionja München felé június végén? Attila mondta, hogy az egyik kamionja arra felé van rendszeresítve, minden héten kétszer. Ez hihetetlen, gondoltam, és miközben a június eltelt, örültem, hogy milyen ügyesen megúsztam az utazási költségeket.
Már csak pár nap volt hátra az indulásig, amikor felhívott Attila, hogy nem biztos, hogy el tudok menni a tervezett fuvarral, mert közbe jött valami. Ekkor ismét elmentem internetezni, és megnéztem a Eurolines honlapját, hogy mikor megy busz Münchenbe, és mennyiért. Ha egy hónappal hamarabb foglalom le a jegyet csak 15000 Ft az ára, de most már 25000-be került, ami végül is még mindig nem olyan sok, persze ahhoz képest, hogy ingyen is megúszhattam volna, nagyon drága. Írtam egy emailt Davidnek, hogy kések négy napot, igazán sajnálom. Attila szombat délelőtt hívott, nagyon sajnálja – ő is –, de nem tudnak elvinni. Miután letettük, felhívtam a Eurolinest, hogy van e még jegy holnapra? Mondták, hogy még a fél busz üres, és este 6-kor indul a járat. Délután ismét felhívtam őket, a hatodik érzékem jelzett valamit, és mondták, hogy még van tíz hely. Egy kissé kétségbe estem, kérdeztem, hogy nem lehet e telefonon lefoglalni vagy megvenni, vagy bármi. Csak személyesen lehet, mondták, de miért nem vettem meg a jegyet otthon? Bármelyik utazási irodában megvehetem. Hosszú másodpercek teltek el némán, közben láttam kihunyni a Napot, néhány veszélyeztetett faj egyből kihalt a Földön, köztük én is majdnem, és néztem magam elé, hogy ez miért nem jutott az eszembe. Ekkor már délután két óra volt, szombat. De vasárnap nálunk is csak 11-ig van pénztár, közölte még a nagyon kedves telefonos asszisztens, amitől még jobban kétségbe estem, én úgy tervezetem, hogy másnap egy dél körüli vonattal ráérek indulni. Letettük a telefont, villámgyorsan összepakoltam, közben felhívtam a barátnőmet, hogy most indulok, nála fogok aludni Törökszentmiklóson. Másnap hajnalban keltünk, megint felhívtam a Eurolinest, még öt jegy van, mondták, és egy hajnali vonattal, és a hiányosan összedobált zsákommal mentem tovább Pestre. Amikor Újpesten voltam a jegypénztárnál, már elegem volt az egész Frankenjurából. Még kaptam jegyet, nem kérdeztem meg, hogy az utolsót vagy az utolsó előttit vittem el, aztán egész nap járkáltam az üres városban, természetesen egyik barátom sem ért rá aznap, és estére mentem becsekkolni, aztán másnap hajnali hat körül értünk Münchenbe.
A Eurolines járatoknak megvan az a jó szokásuk, hogy általában a reptérnél, de mindenképpen a külvárosban teszik ki az utasokat. Most egy Kőbánya szerű helyen szálltam ki, természetesen a felújított – inkább le nem pukkant – német változatánál, és néztem, hogy akkor most merre tovább. Azt ugyanis elfelejtettem megnézni, hogy Münchenben hol szállok le a buszról, hogy jutok be a Bahnhofra, és egyáltalán, hol van az a Bamberg, és mikor megy oda vonat. A Kőbánya fénykorát idéző hely tök üres volt, láttam, hogy vannak sínek, amiken valószínűleg közlekedik valami metró, és odaálltam a jegypénztárhoz, ahol reggel hatkor nem volt senki, viszont volt automata is, de én meg nem tudok németül, ezért vártam. Tíz perc múlva megjelent egy pár, le is csaptam rájuk, és elmagyarázták, hogyan tudok jegyet venni az automatából. Miután befejezték, továbbra is álltam, és néztem rájuk. Could you help me, mondtam, és vettek nekem egy jegyet, 2 euró 50 centért. Ezzel be tudok menni a városba, mondták, és lementünk a sínekhez. Egy helyen kellett átszállni, ezt sikerült nem elnézni, aztán kiszálltam egy állomáson, ahol állítólag ott volt a Bahnhof. Kimentem az utcára, szétnéztem, de mivel nem tudtam, hogy merre tovább, álltam ott egy darabig. Miután akklimatizálódtam a kora reggeli müncheni belvároshoz, megfordultam, és akkor megláttam, hogy Bahnhof, a hátam mögött lévő épület homlokzatára volt felrakva egyméteres betűkkel. Csak az úton kellett átmenni, ez is sikerült, aztán bementem, beálltam az egyik jegypénztárhoz, és kértem egy jegyet Bambergig. 50 euró lesz, mondta a hájas pénztáros hölgy, amitől majdnem kiesett a táska a kezemből, és lenéző pillantások kíséretében megtudtam, hogy a bayern ticket csak kilenc órától él, addig még volt két és fél óra. Kétségbeesetten tettem egy kört az állomáson, ami egyébként akkora, mint Pesten a három nagy pályaudvar összesen, aztán visszamentem a pénztárhoz, egy másikhoz, és mivel nem volt kedvem további két és fél óra várakozáshoz, megvettem az 50 eurós jegyet. Nürnbergnél kellett átszállni – ahova mellesleg szintén van Eurolines járat, csak ezt szintén elfelejtettem megnézni – közben küldtem Davidnak egy smst, hogy érkezem fénnyel, mert valami szupergyors IC-n száguldottam Bamberg felé, most már megállíthatatlanul. David Janával jött értem egy Mini Cooperrel, fékcsikorgatva fordultak be az állomás elé. How are you!, néztünk egymásra vigyorogva, ahogy ez ilyenkor szokás, aztán kocsiba be, ablakot le,… . Jana a belvárosban lakott, habár egész Bamberg olyan óvárosszerű hely, olyan, mint Eger, csak nagyobb, és van folyója is, és oda látszanak a hegyek, vagyis Frankenjura.

A mászás...

Frankenjuráról egyszerű mezei mászónak valószínűleg Wolfgang Gülich, az Action Direct, és borzalmas egyujjas lyukak jutnak az eszébe, ami nem véletlen, hiszen a nehezebb utak valóban emberfeletti ujjerőt igényelnek, de az Action Direct csak a (jég)hegy csúcsa, és az alatt még rengeteg könnyebb és nehezebb út van, ahol a szikes magyar sziklákon edzett hazánkfia is elboldogul.

Frankenjurához alapvetően két kalauzt lehet kapni, mind a kettő vastag és nagyon részletes, az egyik nagyjából a hegység északnyugati részét fedi le, a másik a délkeletit. Bamberg ideális bázisnak bizonyult az északi részhez, az ezen a területen lévő sziklák fél, és egy óra alatt kényelmesen elérhetőek a városból.
A hegység első ránézésre, meg a másodikra is, olyan, mint a Zemplén: enyhe lankák, dombnál alig nagyobb hegyek, egyszóval igazi középhegység, fenyőfákkal. A sziklák általában az erdőben vannak elszórva, helyenként hihetetlen formájú kisebb nagyobb tornyok állnak a fák között, amiket mindig nagyon könnyű megtalálni, és mindig nagyon közel vannak a parkolóhoz. Mivel a fák miatt a legtöbb sziklát mindig éri valamilyen árnyék, ezért a nyári kánikulában is élvezet mászni a hegységben.

Kleinziegenfeldet a bambergi mászó boltban ajánlotta az eladó, mivel ott van kemping, ahonnan kocsival öt, tíz percre vannak kisebb, nagyobb falak, végig a völgyben, és sokféle út van egy helyen a könnyebbektől az egészen nehezekig. A kempinget úgy ajánlották a figyelmünkbe, mint pihenőhelyet mászóknak, de mikor bent tettünk egy kört, az összes életkedvünk elment a néhány német nyugdíjas látványától, akik a lakókocsijuk előtt vártak a következő reinkarnációra, és próbálva nem rontani tovább a már amúgy is elég gázos karmájukon, élettelen tekintettel követtek bennünket, ahogy a kijárat felé kanyarodva elmenekülünk. Olyan helyet keresünk, ahol mászók vannak, mentünk végig a falun, de kénytelenek voltunk belátni, hogy az a nyugdíjas otthon lesz itt a helyi mászóélet pezsgő központja. Bent a lakókocsik mögött végül mégis találtunk egy sátrat, két japán turista van ott, mondta a recepciós hölgy, amikor eligazított bennünket a sátorhely felé. Felvertük a sátrat, ettünk valamit, akkor már kezdett beborulni, aztán elindultunk Roter Mönch felé, ahol a kallerben kinéztünk néhány könnyebb utat.
A völgyben Roter Mönch az első mászó hely, a kocsival meg lehet állni az út mellett, és felfelé a fák között úgy 30 méter után ott vannak a sziklák. Nem az a legszebb kőzet, amit valaha láttam, de megnyugodva konstatáltam, hogy nem lesz szükség a nemlétező ujjerőmre egyujjas lyukakban, mert egy ötös út ott is csak ötös út, és Jana, aki akkor kezdett el mászni úgy három hónapja, könnyedén mászta előre a legtöbb ötös, hatos utat, később, mert mire felértünk a sötét és mohás sziklákhoz, elkezdett szakadni az eső. Bemásztunk egy odúszerű áthajlásba, és fél óra múlva, amikor elállt az eső, és vizes volt az összes út, kijöttünk. Néztük a sziklát, megpróbálkoztunk egy kevésbé nedves úttal, aminek a fele egy kisebb plafon alatt vezetett, aztán még két másikkal, végül visszamentünk a kempingbe a nyugdíjasokhoz, és a két japán turistához. Mivel nemrég kezdődött a vb, Janával megnéztük a Németország – Franciaország meccset, David gitározgatott még egy órát egyedül, mivel neki nem szóltunk, hogy beülünk tévézni, és amikor visszamentünk, kissé meg volt sértődve. Odaültem hozzá a tűzhöz, mondtam neki, hogy sorry, a japánok betéptek a sátrukban, és innentől kezdve elszabadultak az események. David elpengetett még egy szomorú dalt, felettünk elhúzott két szentjánosbogár, a japánok másfél személyes sátrában kialudt a villany, aztán hangosan csörömpölve összetörtek valamit, Jana elment aludni, én pedig egy bokor mögé húzódtam be, ahol észrevettem, hogy orvul les rám még két szentjánosbogár.

Másnap, ahogy felébredtünk, szerettünk volna reggelizni, de kiderült, hogy Kleinziegenfeldben nincs se bolt, se pékség, semmi, ha enni akarunk, át kell menni a szomszédos faluba. Az út kb. 10 perc kocsival, ott beültünk egy pékségbe, és miközben megreggeliztünk, a hazai sütödékre gondoltam, meg arra, hogy politikai menedékjogot fogok kérni a német államtól, mert ezek után nem leszek képes megenni az ABC-ben vásárolt kakóscsigát. Közben eleredt az eső, és kezdtem magunkat sajnálni a mai mászás miatt is, de egy óra múlva kisütött a nap, az életkedvünk is visszatért, és elindultunk megnézni, hogy lehet e mászni a Rote Wand nevű helyen.
Rote Wand szintén abban a völgyben van, ahol Roter Mönch, csak az út másik oldalán, úgy kétszáz méterrel fentebb, és ide már többet kellett gyalogolni, volt legalább tíz perc, és közben átmentünk egy patakon is, mezítláb, feltűrt nadrággal, mert Jana szerint nincs más út, és amikor a patak felénél jártunk, és közel éreztem magam a hipotermiához, láttam, hogy fentebb húsz méterrel átrobog valami láthatatlan pallón egy német brigád, mind magas volt és szőke, mi meg szárítgattuk a lábunkat a parton még egy ideig, és dicsértük Jana mentális képességeit. Rote Wand már messziről szép látvány, egybefüggő közel 30 méteres fal, úgy 50 méter szélességben, és aki azért megy Frankenjurába, mert szeretné tapasztalni, hogy milyen érzés felmászni egy lyukakból összeállt falon, az itt megteheti.
Rote Wand valószínűleg felvonultatja a hegységben található különböző típusú utak teljes arzenálját. A fal első részén régebben kiépített, könnyebb utak vannak, amik cikkcakkban követik a fal nagy tömbjeit, érdekes élmény, kissé nagyfalas feeling, az első akasztás úgy hat méteren van, utána viszonylag jól biztosított. Frankenjurára jellemző, hogy az utak biztosítása attól függ, hogy mikor építették azokat, és milyen nehézségűek. Nem ritka, hogy a könnyebb utakban négy, vagy akár öt méteren van az első akasztás, de a nehezebbek és az újabban építettek jól vannak biztosítva.

Középtájon tipikus sportutakban lehet küzdeni – legalábbis én küzdöttem – 7-es, 8-asért, boulderes kezdéssel, kis pocakkal egyből az elején, aztán két, három méter felfele, és ott a kunszt, ami tulajdonképpen könnyebb, mint a beszállás, csak fentebb van. Itt már szükségem lett volna a nemlétező ujjerőmre egy 8– os útban, de mivel az nem volt, így nem is sikerült, csak egy hetes utat sikerült onsightolni. Azért én azzal is boldog voltam. A fal másik végén aztán ott van a Kánaán. A fal itt úgy néz ki, hogy van végtelen számú és formájú lyuk, de inkább csöbör, és köztük némi szikla, hogy azért mégis az ember tudja, hogy az még kőzet, amin mászik. Ahogy haladtam felfelé, kezdetben nagyon zavaró volt, hogy több lyuk, mint kőzet, de hamarosan megvilágosodtam, hogy mivel az edény használhatósága az ürességéből fakad, ezért a szikla mászhatósága a szikla hiányából. Tao forever. A mászás ezek után már csak élvezetből történik, minden mozdulat célba talál, nem hülyeség ez a tao, a nem-tudásból – az út nem ismerete – onsight születik egy hatos útban, ahol szinte bármilyen mozdulat lehetséges bármilyen irányba. David két ilyet is mászott, én egy után elfáradtam a túl sok lyuktól és csöbörtől, pszichésen sose voltam valami jó. Néztem, ahogy David is rátalál a taora, közben lentről megjelent a két japán turista. Megálltak a fal közepe felé, a 7-es, 8-as utaknál, és néztek felfelé úgy negyed óráig. David közben lejött, és mivel nem volt jobb ötletem, megkötöttem a csomót, és megint elindultam felfelé a lyukakon. Mikor lejöttem, a japánok még ugyanott álltak, és néztek felfelé. Nem bírtam tovább, odamentem beszélgetni, és felfedeztem egy új állat …, hm, bocsi, emberfajt. Még sohasem másztunk köteles utat, mondták a japánok, eddig otthon csak bouldereztünk. Miután ezt megbeszéltük, visszamentem enni egy csokit, és közben láttam, hogy a japánok elindulnak egy 8+ os útban, előre.
Másnap pihenőnapot tartottunk, egész nap az albérletben pocoltunk, David gitározgatott, közben lementünk a legközelebbi pékségbe, este meg néztük a vb-t.
A pihenőnap után beköszöntött az otthonról már kellőképpen utált kánikula. David kitalálta, hogy menjünk mászni Leinleitertal Eulenwand-ba, az albérletben, ahol mindez történt, még viszonylag hűvös volt. Kocsival nem volt hosszú az út, mikor odaértünk, láttuk, hogy a szikla déli fekvésű, fa vagy árnyék sehol, de még nem adtuk fel egyből, még csak harminc fok volt árnyékban. Három utat másztunk, közben vörösre sült a hátunk, amivel ki is merítettük a hely lehetőségeit, aztán elmenekültünk.

A következő nap Frankendorfba mentünk, az Annastein und Annasteinseite nevű helyre. Kisebb tömbök állnak a bozótban, megközelíteni azért nehéz, mert benőtte a gaz, mászni azért, mert törős a kőzet. A könnyebb utak itt is elég gyéren vannak biztosítva, nem ritka, hogy az első akasztás négy, öt méteren van, és aztán sincs túl sok nitt a falban. Egész Frankenjurára jellemző, hogy az utak számozása általában elég pontos, de a régebben épített utak kissé felé vannak számozva – a hatos út inkább ötös –, de amiben újabb nittek vannak, azok elég jól be vannak lőve. A mászókalauzban ahol külön kiemelik, hogy törős kőzet, és alpintechnikában való jártasságot igényel a mászás, oda tényleg ne menjen, aki nem akarja életveszélyben érezni magát egy nyolcméteres útban. Az Annastein und Annasteinseite –nál volt ilyen jellegű figyelmeztetés a kalauzban, amit persze nem vettünk komolyan, így ez a mászás is örök élmény marad, rossz érzés, amikor minden fogás és lépés mozog és törik ki a falból.

Lentebb a völgyben találtunk még egy tömböt, van rajta négy út, mindegyik teljesen más. Az elsőt Jana mászta előre, a következőt én szerettem volna, de az első akasztás után két reibungos, lyukszerű fogásról kellett volna továbbmozdulni, közben taposni a falat, mindezt egy 7-esért, de mivel ettől a kombinációtól jobban szétmentem, mint az első spanglitól a gimiben, mondtam Davidnak, hogy inkább próbáljuk meg a tömb másik oldalán azt a 9-es utat, az biztos könnyebb. A 9-es mellett van még egy másik, talán 6-osért, David kérdezte, hogy akarom e előre mászni, aztán mikor felsővel szétkunsztoltam magam benne, és átszereltem a kötelet a 9-es standjába, hálaimákat rebegtem, hogy milyen bölcs vagyok, és nem én másztam előre azt a 6-os utat, amiben egyébként nem volt egy határozott fogás, csak függőleges repedésszerű helyekre kellett kezet befeszíteni, lábat valahogy beszuszakolni. Persze Davidnak ez kifejezetten feküdt, Írországban csak ilyeneket másznak. A 9-es úttal megint egy új dimenzió nyílt meg a tömbön, mikroperemeket kellett megtalálni, rajtuk feszülni, képzeletbeli lépéseken állva továbbhaladni, ez mozdulatonként hosszas pihenővel mondjuk, hogy sikerült.
Az Action Direktet azt hiszem, a következő nap látogattuk meg, de mivel az út olyan mitikus, így a zarándoklat is a ködbe vész. Időn és teren kívül utaztunk, mesebeli falvakban jártunk, aminek a tetején gomba alakú szikla áll, kis folyó mentén völgyben suhantunk, a folyóban rengeteg kajakost és amerikai turistákat láttunk. Az Action Direkt is erdőben van, hol máshol, egy alig hegyen, ahol a parkolóban láttam, hogy hogyan szeretnék élni, mert volt ott egy lepukkant lakókocsi, körülötte szíjas spanyol mászók napoztak két kékszemű kutyával, látszott a kocsin, meg rajtuk is, hogy nem a múlt héten indultak otthonról. Kiszálltunk a Miniből, és amikor elindultunk a nyíllal jelzett ösvény felé, az egyik spanyol is elindult az olasz barátnőjével, és a két kékszemű kutyával. Először eltévedtünk, mert itt is kell ám gyalogolni legalább 15 percet – az eltévedéssel együtt –, de aztán felkaptunk egy rövid, de meredekebb hegyoldalon, és megláttuk az utat. Én első felindulásból rögtön neki is indultam, úgy éreztem, nem hagyhatom ki a lehetőséget, hogy beszálljak az Action Directbe strandpapucsban. Fénykép is készült róla, de nem sikerült, szerintem Wolfgang Güllich szelleme nem hagyta, pedig David is megpróbálta, ő is papucsban, és az a fénykép sem sikerült. Közben a spanyol srác is elindult a mellette lévő útban, az csak 10+, és kb. addig jutott, ameddig mi. Felment a pocakig, megnézte a borzalmas egyujjas lyukakat, és mondta, hogy adios. Vissza a kocsihoz egy másik ösvényen mentünk, hihetetlen sziklákat láttunk, szabályos gömbölyű pocakot, az alján köldökmagasságban induló három méteres plafonnal, benne két nitt, ezen mi is hosszan elgondolkoztunk, de jól megnéztük a fogásokat, talán ha botsáska lennék, esetleg gyík vagy legalább Dai Koyamada, de így …? A két japán turista akkor jelent meg, amikor már ismét a parkolóban voltunk, és készültünk elindulni a Minivel. Nincs menekvés, néztünk egymásra Daviddal, és kiszálltunk. Vigyorogtunk egymásra egy ideig, meg beszélgettünk is, és kiderült, hogy a srácok nem soká mennek Fonteneblauba, itt felcsillant a szemük, csak még vetnek egy pillantást az Action Direktre.

A következő nap azzal telt, hogy utazási irodát kerestünk Bambergben. Ez úgy történt, hogy néhány napja David csak úgy megkérdezte tőlem, hogy mikor indul a buszom hazafelé Münchenből, én meg megnéztem a jegyet, és kissé kétségbe estem, mert azt vettem észre, hogy reggel 6 körül kellene visszaérnem Münchenbe. Ekkor Jana megnézte a menetrendet, és kiderült, hogy még előző nap el kell indulnom Bambergből, éjfél után lenne egy négy órás átszállás Nünbergben, aztán be is ér a vonat Münchenbe időben. Egyből felhívtam Budapesten a Eurolinest, hogy nem lehetne e későbbre tenni az indulást, és persze nem lehetett, de kiderült, hogy Nünbergből is van Eurolines járat Budapestre – milyen jó lett volna, ha ezt hamarabb kiderítem – és talán ott tudnak segíteni. Ekkor kerestük fel az utazási irodát, ahol Jana bevetett mindent, főleg az anyanyelvét, és próbálta meggyőzni az ügyintézőt, hogy segítsen. Mondták, hogy jöjjünk vissza pár nap múlva vagy telefonáljunk, megnézik, mit tudnak tenni. Otthon aztán valahogy megint a kezembe tévedt a buszjegy, és ahogy jobban megnéztem, akkor láttam, hogy nem reggel indul a busz, hanem este tíz körül. Jana és David a konyhában voltak, kimentem, és óvatosan megállva az ajtóban elmondtam nekik a legújabb felfedezésemet. David felállt, lassan bement a szobájába, kihozta a gitárját, és megfontolt mozdulatokkal elkezdte szétverni az erkély vaskorlátján. Jana a gáztűzhely mellől egy mátrixos mozdulattal kilibbent az utcára, ott lendületből szétfejelt három arra lézengő gyanútlan turistát, majd, mint Li Mu Bai a bambuszerdőn, visszatért a konyhába. Nem szóltak semmit, álltunk bent a konyhában egy hosszú percig némán, mindenki a padló csempéin kereste a választ arra a kérdésre, hogy akkor most hogyan tovább, végül másnap beköltözött az utcába egy cirkusz, mi meg elmentünk Steinfeldbe, a Steinfelder Turm und Steinfelder Wand nevű sziklákhoz. Ezek a sziklák is közel vannak a műúthoz, kb. 50 méter, mégse hallottunk semmilyen motorzajt egész nap. Minden sziklánál így volt egyébként, mind közel van az úthoz, mégse hallani egyetlen kocsit. Kisebb tornyok vannak egymás mellett szép utakkal, másztam is két hatos utat, igazán kellemes élmény volt, aztán egy rövid 8 mínuszba estem néhányat, végül felmásztam egy kisebb fára, és ültem ott vagy két órát, egy lánnyal beszélgettem az élet nagy dolgairól. A szikla a falu mellett van, miután lejöttünk a fáról, bementünk enni egy jégkrémet, az is jó volt.
Éjjel arra keltem, hogy valaki szűnni nem akaró lassú tempóban fosik az ablak előtt. Az albérlet az első emeleten volt, a szobám az udvarra nézett, vagyis nézett volna, mert egy szoba méretű víztartály zárta le az ablakot szinte teljesen, ami az udvaron működő sörgyárhoz tartozott. Napfény se jutott be, ezért néha bementem a fürdőszobába, és ott néztem az ablakból, ahogy a malátás zsákokat még mindig a gyár ablakából kilógó kézi daruval húzzák fel a másodikra. Nem ébredtem fel egyből, csak annyira tértem magamhoz, hogy halljam a folyamatos trotyogást. Ez olyan sokáig tartott, hogy tulajdonképpen az undortól tértem magamhoz, ami lassan elöntötte az agyamat. Kibotorkáltam a fürdőszobába, kinyitottam az ablakot, közben nem voltam biztos abban, hogy ébren vagyok, és akkor megláttam, hogy az emeletről egy vastag cső öklendezi ki magából a sörgyártás melléktermékét.
Voltunk még Schottersmühleben a Schottermühler Wand und Jubiläumswand – nál. Itt két 6-os utat másztam, aztán elfáradtam, ekkor kerestünk egy másik tömböt az erdőben. Lefeküdtem egy polifoamra, David és Jana mászott néhány szép utat. Nagyon biztattak engem is, hogy megéri, tényleg szépek, de nekem már csak a hangyákkal volt kedvem társalogni.
Az utolsó nap Gößweinsteinbe mentünk, a Stadelhofener Wändehoz. Ide többet kellett gyalogolni, kb. fél óra volt, de megérte, ez volt a legszebb hely az elmúlt két hét alatt. Az erdőből kiérve egy kukoricatábla mögött újabb erdősáv kezdődik, a sziklák az első fák mögött vannak, de kintről még nem látszik semmi. Négy, vagy öt vastagabb torony van itt elszórva, rajtuk nagyon szép utak, hetesért már igazán szép, könnyű boulderes mozgást kap a mászó. Az egyik torony itt is úgy néz ki, mint egy darázsfészek, és végig enyhén áthajlik, tényleg örömmászás volt mindegyik út, úgy tíznél álltunk meg, aztán hátramentünk, a leghátsó falrészhez. A szikla itt olyan érintetlen, és olyan jól tapad, hogy ziát alig kell használni. A fal bal részén vannak könnyebb utak, úgy négy, öt, aztán 7-es, 8-asok következnek az utak alsó részén kis pocakkal, három, négy kétujjas mozdulattal, aztán könnyebb mászás, majd a vége úgy két méter enyhe áthajlás.

Az utazás...
Vonatindulás előtt még befizettünk egy hajókirándulásra Bambergben. A város nagyon szép, a kirándulás végén még a helyi szeméthegyet is megmutatták, aztán Budapestig már nem volt semmi probléma. Münchenig emeletes vonaton utaztam, Immolstadtnál ezer Audit láttam az ablakból, aztán a mellettem ülő lány kérdezett valamit, én meg mondtam, hogy don’t understand, mire mosolygott, és kérdezte, hogy honnan jöttem, de elszúrtam, mert mondtam neki, hogy Hungary, ő meg elfordult, és nézett ki az ablakon Münchenig.